Mostanában egyre többször fordul elő, hogy feszengek. Mikor valamit nem szivesen teszek meg lejátszódik a fejemben, hogy inkább beszólok valamit és otthagyom az egészet a fenébe. De tudom, hogy mennyire sok veszteni valóm van, ezért veszek egy nagy levegőt, és azt teszem, amit mindenki elvár. Legyen ez egy kedves szó, egy nevetés, egy beszélgetés... és van, hogy miközben azt várom legyen már vége ennek a szitunak, arra jövök rá, nem is baj, hogy így alakult, mert élvezem minden pillanatát. 
Furcsa dolgokat hoznak ki belőlünk a mindennapi~és közben mégsem megszokott~ szituációk. Minden dolognak velünk kapcsolatban van egy első alkalma. Várni kell rá, vagy fejest ugrani és megkeresni... nem tudom melyik a helyes düntés, de nem is akarom tudni*hmm...a bizonytalanságnak édes íze van.