Ha kapok egy esélyt az élettől arra, hogy boldog legyek, mindig bízom benne, hogy a legtöbbet hozom ki belőle. Csakhogy olyan szinten, hogy ha véletlenül mégsem úgy sikerül, akkor összetörök. Fáj belül, és nem múlik el. Túlzok, és biztosra megyek. Pontosan annyira, hogy esténként a lánykérésről álmodom. Ez nem jó így, és próbálok másra gondolni. Akármire, csak ne ő legyen a fő téma minden szünetben. De ezt csak azért akarom így, hogy ne fájjon majd az ami nyilván való, hogy történni fog. A semmi. Ehhez kéne hozzászoknom, és így még akármi is történik majd örülni fogok, és boldog leszek. Mert akkor mondhatnám,hogy "ezt nem is gondoltam volna".
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése